Sokáig nem kérdés a külső forrásbevonás, hiszen az első generáció, sőt gyakran még a második is, visszaforgatja a jövedelmét, és alapvetően ebből a cash flow-ból finanszírozza a vállalat növekedését.
– A családi cégek nem rövid távon szeretnék a profitjukat maximalizálni. A konzervatív finanszírozási szerkezetüknek köszönhetően a hitelfelvétel kevésbé jellemző rájuk. Ha mégis eladósodnak, általában lényegesen kisebb mértékben, mint a tőzsdei cégek. A már nagyobb, sokgenerációs családi vállalatok jellemzően a tulajdonuk egy hányadát tőzsdére viszik. Az angolszász modellben, ahol jelentős a tőkepiacok szerepe, a tulajdon ötven százalék feletti hányada is tőzsdére kerülhet. Ezekben az országokban akár huszonöt százalék alatti részesedéssel is jó döntési helyzetben marad a család, ahogyan ezt a Ford vagy a Walmart esete is bizonyítja. A kontinentális modellben a nyilvános kibocsátás kevésbé jellemző. Jobbára a bankok szereznek tulajdont, illetve sokszor egy másik család vásárolja be magát a családi vállalatba – mutat rá Varga Szabolcs, a Bank Gutmann magyar irodájának vezetője.
Igaz, két hasonlóan domináns családfő megjelenése a döntéshozói testületben nem mindig problémamentes, ahogyan a Porsche és Piëch család viszálya is mutatja. Igaz, van jó példa is: a Zwack és az Underberg családi konszern kiválóan működik.
Elvileg a magántőkealapok is szerepelnek a potenciális finanszírozási formák között, de valójában ezek és a családi vállalat filozófiája egymástól nagyon eltér. Előbbi a gyors megtérülési és kiszállási lehetőségeket keresi, utóbbi épp ezzel ellentétesen, hosszú távon és lassan nő.
– Előbb-utóbb azonban a családi cégek tulajdonosai is helyet keresnek a megtakarításaiknak. Mivel a hosszabb távú, biztonságos megtakarítási megoldásokra nyitottak, szívesen fektetnek hozzájuk hasonló családi vállalatokba, erre jó példa az USA-ban maga Warren Buffett. Különösen, hogy a szegmens működési logikáját jól ismerik. A befektetési szándékkal történő részesedésszerzést ne keverjük össze a Porsche–Piëch házassággal. Amiről most beszélünk, ott szó sincs arról, hogy a család beleszólna a másik család vállalatának működésébe – teszi hozzá Varga Szabolcs, aki szerint az ilyen típusú bizalmi befektetés szerepe a jövőben erősödni fog.
Befektetni, de mibe?
Egy érett, sokgenerációs cégnél a magánvagyon és a cégvagyon előbb-utóbb elkülönül egymástól: a nemzetközi példák tanúsága szerint – ideális esetben – a teljes vagyonból hozzávetőleg egyharmadot képvisel a cégvagyon, egyharmad rész van reáljavakban, például ingatlanokban, és ugyanekkora hányadot különböző pénzügyi befektetésekben tartanak. A diverzifikáció segít a válságok túlélésében, valamint lehetővé teszi a bajbajutott iparági szereplők felvásárlását.
– A családi cégekre jellemző, hogy a nehéz években, amikor más típusú vállalat inkább összehúzódik, ők aktívan jelennek meg a piacon. A magánvagyon elkülönülése a harmadik generációtól lesz releváns, épp ezért a vagyon elbukásának veszélye is ekkor a legnagyobb. Nem véletlenül tartja a több ezer éves kínai közmondás, hogy rizsföldtől rizsföldig három generáción át vezet az út.
A családi vállalatok a magánbefektetéseiknél is óvatosan kezelik a tőkepiaci eszközöket, inkább a reáljavakat – ingatlan, föld, mezőgazdasági befektetések és a fő tevékenységükhöz kötődő más cégekbe való direkt invesztálás lehetőségét keresik. Utóbbi összhangban van az ilyen vállalatokra jellemző hosszú távú stratégiával: ebből nőhet ki egy olyan fejlesztés, amely a vállalat szükségszerű megújulásához jelentősen hozzájárul. A vagyon egy részét pedig normál pénzügyi befektetésekben fialtatják, aminek oka Varga szerint a kockázatok porlasztása.
– Ezek a befektetések általában száraz puskaporként szolgálnak a potenciális felvásárlásokhoz. Közép-Kelet-Európában azonban többnyire még a vagyon nagyobb része van a cégben, és a családi vállalat alapítója legfeljebb az ingatlanjait szervezte ki, hogy a vállalkozás operatív kockázata ezt a vagyonrészt ne érintse. Amennyiben az első generációnak van szabad tőkéje, ők a konzervatívabb bankbetéteket és állampapírokat keresik. A második generáció tagjai már nyitottabbak a kockázatosabb befektetésekre is, de rájuk is jellemző, hogy a generációkon átívelő lehetőségeket preferálják – mutat rá az Ausztriában családi vállalatként működő, s az ilyen cégek tulajdonosai befektetéseinek kezelésére szakosodott Bank Gutmann szakembere.
Miből fog élni a leköszönő alapító?
A családi vállalatok vagyonkezelési problémájának egyik leglényegesebb pontja a generációváltás. Magyarországon a hatvanas–hetvenes éveikben járó alapítók közül többen már szívesen hátradőlnének, és a fiatalabb generáció is ott topog az ajtóban szerepet és tulajdont kérve a családi cégben. De vajon mi fogja pótolni a kieső jövedelmüket?
Az egyik lehetőség, hogy a leköszönő generáció olyannyira megbízik az utódokban, hogy az operatív vezetést átadva reméli, hogy a következő generáció is képes lesz olyan sikeresen működtetni az üzletet, hogy abból – akár osztalék formájában – tud juttatni a kimenőknek.
Ennél tudatosabb megoldás, ha az idősebb generáció tagjai, amikor átadják a céget, kivesznek maguknak egy bizonyos összeget, amit befektetnek, és a hozamából megélnek a hátralévő éveikben. Ez az összeg ugyan hiányozni fog a vállalatból, de ez már a következő generáció felelőssége.
– A generációváltás az operatív vezetés és a tulajdonjog átadását jelenti. A kettő időben elválhat egymástól, de a családi vállalatot kutató műhelyek azt tapasztalták, hogy amíg nem a saját tulajdonáért dolgozik a következő generáció, a motiváltsága is alacsonyabb – teszi hozzá Varga Szabolcs.
A vagyonátadás dilemmája, hogy hogyan lehet a felhalmozott összeget hosszú távon, sok generációra nézve megőrizhetővé tenni. Erre kínál megoldást például a családi alapítvány vagy a nálunk 2014-ben bevezetett bizalmi vagyonkezelés intézménye.